Élt egyszer egy repülõ ember, úgy hívták, hogy
Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdõ fölött repült,
felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer
megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.
Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, és
közben ráesteledett.
– Itt kell töltenem az éjszakát valahol. Majd csak
reggel szállok haza – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.
De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli
szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált.
Elõször szívesen fogadta Lotilkót, még meg is
vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait és az
ágya mellé helyezi, dühbe gurult.
– Minek neki a szárny? – gondolta. – Van lába, tehát
tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?
Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és
elrejtette a szárnyait.
Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.
– Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.
– Megmondom, csak elõbb elmegyek vadászni.
El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem
maradt otthon más, csak a felesége meg a gyerekei.
– Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat? – kérte
Lotilko Teventej feleségét.
– Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha
tudnám, sem mondanám meg!
Nagyon félt az asszony az urától.
Kiment Lotilko az udvarra, és látta, hogy madarak
szálldosnak vígan a levegõben.
– Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a
szárnyam?
– Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!
– Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok
nektek érte! Egész seregetek jóllakik belõle!
Mire a madarak:
– Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!
Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és
nagy lakomát rendezett belõle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast,
mint a sûrû felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.
– Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam!
- kérte ismét Lotilko.
Mire a csókák így feleltek:
– Keresd elõször a folyó egyik partján, aztán meg a
másikon!
No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.
– Hogy görbüljön meg a csõrötök örökre! – kiáltott fel
haragjában.
Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg
egész nemzetségüknek egybõl meggörbült a csõrük, és úgy is maradt mind a mai
napig. Azóta hívják õket görbecsõrû csókáknak.
Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte õt
Lotilko:
– Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy
hazatérhessek!
De Teventej csak nevetett gonoszul:
– Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!
Gondolkodóba esik Lotilko, nézte a jó meleg
bõrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle? De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor
aztán meglesz csizma nélkül is!
Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az
meg elrejtette a csizmát is, aztán megint nagy vadászatra indult.
– Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko. De
Teventej most is csak nevetett rajta.
Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko:
– Adjatok nekem egy pár jó csizmát. Láthatjátok,
lábbeli nélkül maradtam!
De az emberek csak a fejüket rázták:
– Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!
Nem adtak neki, mert õk is féltek Teventejtõl.
Látta Lotilko, hogy senkitõl sem várhat segítséget, és
hogy csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdõbe madártollat
gyûjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen
magának.
De azért elkészítette.
Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor
Teventej megérkezett a vadászatról.
Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált
utána:
– Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
– Megyek haza, a szülõföldemre! – hangzott fentrõl a
boldog válasz.
Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát
a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll,
és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltûnt a szeme elõl.
Egyszeriben õ is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a
magasba emelkedjék, mint Lotilko.
Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát
rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony, nem
ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtõl!
Próbálta a felesége, mindhiába. Õ se tudott
felemelkedni a levegõbe.
– Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem - mondta a
férjének. – Vesd a tûzbe, el kell égetni.
Teventej fogta Lotilko szárnyát, tûzre vetette. El is
égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.
tunguz népmese
|